Maga az emo kifejezés az angol emotional (érzelmes) szóból származik, mutatván a stílus képviselőinek mély és élénk érzésvilágát, mely - kimerülve az élet keserűségeinek fájdalmas elnyafogásában - szívesen párosul a meg nem értettség életérzéseivel is. Nem idegen az emósoktól az azonos neműek iránti szexuális érdeklődés, vagy legalábbis az ezzel való folyamatos játék, ami miatt nem csoda, hogy mindez riasztóan tükröződik legtöbbjük öltözködésében is. A fiúk szűkített, lányos nadrágban, elhordott nagymamás pulóverekben, kihajtott inggallérral valamint festett, napellenzőként is funkcionáló, szembelógó hajviselettel jelennek meg, így könnyen merül föl bennünk Petőfi ismert kérdése: Minek nevezzelek?

A stílus mögött álló, ideológiának alig nevezhető depressziótömeg gyakran nemcsak a merész kinézetben, a biszexualitásban és a drog- és alkoholfüggőségekben ölt testet, hanem gyakran a művészetekkel való foglalatosságban is, mint amilyen például a költészet, vagy a képzőművészetek. Az emo-tudat tehát kitulajdonítja az emberi lélek szenvedését és a személyiséget felőrlő spleent, ifjúkori erényként állítja be elsősorban a 14-18 éves, önmagukat kereső fiúk és lányok számára. Sajnos az emótól nem áll távol az öngyilkossággal való kacérkodás sem, melyet szintén mint valami divatcikket próbál meg bemutatni, amiért is az interneten (ami egyébként az emo-mozgalom elsőszámú terjedési fóruma és melegágya) gyakran találkozhatunk ütőérfölvágást imitáló, túlzottan is kipihent fiatalok képeivel.

Az emo stílust napjainkban talán legnevesebben képviselő két zenekar, a vonagló német tizenévesekből álló Tokio Hotel és az amerikai My Chemical Romance (a nagy sikerű The Black Parade /Fekete Parádé/ című, divatsátánista dal szerője) az előrejelzések szerint idén hazánkba érkezik